Hét testem

Ez most minden szakmaiságot nélkülöző, nagyon személyes bejegyzés. Elgondolkodtam, hogy a mai társadalmi vetületeken kívül, milyen is a testem, mennyi funkciója és rétege van, és ezeket én hogyan élem meg. Lukács Mirjam vagyok, 166 centiméter magas, és körülbelül 58 kiló (nem tudom pontosan, mert szégyentelenül ritkán mérem), 36-os ruhamérettel. De nem csak ennyi vagyok.

A biológiai testem

Szerencsés vagyok, mert az észlelésem, látásom, hallásom, szaglásom, figyelmem jobb mint az átlagé, ez nagyban megkönnyíti az életemet. A vesztibuláris rendszerem lehetne jobb is, sokszor van hányingerem kanyargós vagy gyors utazás közben, és rémes az egyensúly érzékem, rengeteget kellett fejlesztenem. Most már az alap élményem, hogy bízhatok a testemben. Jelzi a működésemhez szükséges igényeit, de tudom őket halasztani is. Kellő mennyiségű folyadékot kíván, és hozzászokott az egészségesebb módú táplálkozáshoz, ritkán sanyargat cukor vagy alkohol iránti vággyal, és ezeket is el tudja engedni. A bőrőm érzékeny, de ellátja a feladatát, ha nem piszkálom, nem beteg sosem.

A fizikai részem kellően erős, sosem volt még olyan, hogy nem oldottam meg vele valamit. Fejleszthetőek és kitartóak az izmaim, csontjaim erősek,sosem törtek. Ösztönösen jól tud esni, védekezik, jók a reflexeim. Elbír, hordoz, mozgat, pihentet ha kell. Néha nehezebben alszik, de semmi kirívó, a lábaim erősek, teherbíróak, bár a térdem néha vacakol és hidegben kattog. A gerincem nagyon rossz genetikai adottságokkal rendelkezik, de kellő odafigyeléssel megtart, támaszt, működik. A vállaim gyengék, de ezt más részeim képesek kompenzálni. Nagyon laza. Ez bizonyos helyzetekben jó, de sok fájdalomhoz vezet, ez is kellő odafigyelést és tornáztatást igényel, de ha ezt tudom kivitelezni, akkor fitt, mozgékony és gyors. Fáradtan is képes működni. Hipermagas a fájdalom küszöbe, mindent elvisel. Ez nagy adomány. Bízhatok a testemben.

A testem, mint a lelkem csatornája

Bízhatok benne, mint az érzéseim és gondolataim hordozójában is. Reagál az érzelmeimre, nincs olyan, hogy ne érezném a biológiai testemben is azt, amit a lelkem érez, harmóniában vagyunk, nem csal meg, én pedig nem nyomom el. Nekem ez nagyon fontos, számít a mindennapokban. Segít eligazodni, jelez, ha valami jó, vagy nem, nagyon fontos útjelző számomra, nem kell agyalnom. Minden látszik az arcomon. Fel tudok venni póker arcot, de a szemem alatti finom bőr mindig láttatja, mutatja, ha valami jó, vagy rossz. Ezért ha baj van, és nem akarom, hogy lássák, mindig sminkelek. Ha sírok, másnap bedagadnak, de általában arra tudom fogni, hogy rosszul aludtam, ez is sikerül, partner benne. Ha szükségem van rá, véd, beburkol, összehúzódik, ha kell, kinyílik. Ki tudom én is nyitni, és ez a lelkemre is visszahat. Tudunk együtt működni. Nem baj, ha fáj a lelkemmel együtt (persze ha jó neki, azt senki nem kérdőjelezi meg), így érzem igazinak, valóságosnak. Harmóniában tudok benne létezni a lelkemmel.

A testem, ami nekem egyedi

Nagyon szeretem, hogy pici a lábam. 35-ös. A várandósságom alatt attól féltem a legjobban, hogy a lábam megnő. Szerencsérre nem szúrt ki velem. Pici a kezem is, ezt is szeretem. Nagyon magaménak és jellemzőnek érzem a hajam és a szemem. Mindig 4- 5 kilóval nagyobb a valódi súlyom, mint ami látszik rajtam. Nagyobb a sűrűségem, nem tudom miért, de ez is mindig eszembe jut, ha magamról van szó. Szerencsésnek érzem magam tőlük.

Régebben, mikor nem éreztem magam jól az életemben, és főleg kamasz koromban, nagyon szerettem volna máshogy kinézni. Zöld szemeket, más orrot, kicsit magasabb lenni, hosszabb lábakat, más melleket. Mára megszoktam, annyira, hogy ha néha nyígok is, hogy ezt vagy azt nem szeretem, valójában sohase lennék képes megváltoztatni, megszökni belőle. Most azt gondolom, nem fogok plasztikai beavatkozásokat végeztetni, megvagyok a szarkalábaimmal, elfelejtettem a mellemen, napi több órán keresztül a hasamon aggódni, és kibékültem azzal, hogy ez az orr jutott. Rendben vagyunk. Van két tetoválásom, és tervezek egy harmadikat is. Ők is a testem egyedi részei. Így vagyok én, ha tükörbe nézek, magamat látom, minden minősítés nélkül, otthon, bennem, biztonságban. Más mást emelne ki, nekem magamról ezek jutnak először eszembe. Jó ez így, ahogy van, ez vagyok én.

A testem, mint esztétikum

Ebben is mindenkinek más vagyok. De alapvetően ehhez az aspektusomhoz kötődik a legtöbb szenvedésem és kétségem. Azt hiszem, ez is egy nagyon emberi tulajdonság, mióta írásos emlékeink vannak, megtalálhatóak benne a külső jegyek leírásai, minősítései. Az biztos, hogy most több csatornán és nagyobb mennyiségben kell szembesülnöm nálam jobb vagy szebb nőkkel, emberekkel. Ezt talán nehezebb helyzet, mint 100 éve. Nem tudom, akkor nem éltem.

Kislány koromban sokáig jól voltam, szépnek tartottam magam, eszembe se jutott, hogy más szebb és nem irigykedtem a szőke hajra. Aztán néhány szülői megjegyzés nyomán fiatal felnőtt koromra elkezdtem utálni a hasam. Most is, mindig is elégedetlen vagyok a külsejével. Erős, izmos, sokat bír, de ez nem látszik. Sokszor voltam nagy súly ingadozásokban, labilis lelkiállapotok mindig ezzel jártak, csak mióta a férjemmel vagyok, múlt el ez a bánat evés hozadék. De a hasam, hiába fogytam le, még mindig zavar. Más örülne neki. De ha készül róla egy kép, hónapoknak kell eltelnie, míg reálisan tudom látni. Mikor megfogant a lányom, elkezdük fotózni a hasam. Emlékszem, mekkorának láttam a magzatom 8 hetes korában, akkor is utáltam (54 kiló voltam). Aztán hónapokkal később visszanézve, röhögőgörcsöt kaptam, mert állás közben is kilátszottak a medencecsontjaim. No komment, mára ott tartok, hogy tudom, hogy ebben hülye vagyok és rászólok magamra. De nem tudom levetkőzni, hogy akár intim pillanatokban is el ne szörnyülködjek rajta, milyen zsíros és hogy ráncolódik tőle. Pedig semmi nem látszik már a szülésből és a várandósságból.

Szeretem a szemem kiemelni, kifejezetten szépnek találom. A szám vonalát annyira, hogy nem is szívesen rakok rá sminket, azt érzem, csak rontani tud rajta. Szeretem a hajam, különleges, ez pedig nekem nagyon fontos érték magammal kapcsolatban.

Szeretem az arányaim, és azt, amit az adottságaimból ki tudtam hozni. A serdülésem végéig nagyon szépnek tartottam a testem, akkor a hasam sem zavart. Aztán ez megváltozott, rosszabb párkapcsolatok közben meghízam, sokat. Aztán nagyon nehezen dolgoztam le. Egy nem időben felismert pajzsmirigy probléma miatt drasztikusan megváltozott az anyagcserém, de mindenki lehülyézett, mikor jól néztem ki, mert nem látták, hogy ehhez napi másfél óra edzés és folyamatos saláta diéta kell. Sosem tudtam elfogadni a testem más formáját. Nekem egyszerűen könnyebb volt szinte mazochisztikusan, folyamatosan kontrollálni, odafigyelni, és fogyasztani, mint hogy le tudjam nyelni az adottságaimat. Most is így van. Rajtam azért nem maradt a szülés után plusz, mert én magam nem viselem magamon, és összeomlana az önbecsülésem. Tulajdonképpen ez nagyon szomorú. Az öregedés nem, a háj, ha rajtam van, zavar. De azt hiszem, ez már így marad.

Vannak visszajelzések, amiket elfogadok, beengedek, és vannak, amikkel nem értek egyet, összességében esztétikusnak, és emiatt szerncsésnek érzem magam, ami jó, azt kellő helyzetben, vagy csak a magam szórakoztatására, tudom használni.

A testem szexuális oldala.

Nos, ez nehezebb téma. Alapvetően nem volt és nincs bajom a szexualitásommal. Minden partnerem elégedett volt vele, legtöbbeket el lehetett velem csábítani, felkelteni a vágyat. Ez így rendben van, erre való. Nem is tudom, kell e erről többet írni. Nem érzem már, mivel elmúltam 20, hogy minden pillanatban csábítania kellene a megfelelő testrészeimnek, megfelelő helyen és időben elő tudom venni, majd elrakni, hogy ne zavarjon.

Az nagyon nehezen feldolgozható számomra, mikor úgy mérnek végig, mintha csak ez az oldalam létezne. Megijeszt. Persze okos, felnőtt, határozott nőként megvédem magam, de taszít és riaszt, ha így állnak hozzám. Komolyabb visszaélés nem történt velem, szerencsés vagyok. A túl korai biológiai serdülés köszön ebben vissza, mert 13 évesen már 16-17 -nek néztem ki. Persze 35 éves szemmel nézve az is nagyon nagyon fiatal lányka, de a 13 éveshez képest mégis “felnőttebb”. Sajnos ezt otthon se kezelték a mai szememmel nézve megfelelően, nem éreztem, hogy az életkoromnak megfelelő módon kezelik a testem, ők is a nagyobb mellekre, kerekebb popsira reagáltak, és a 16- 17 éves látszatra. Mikor sok lett, elkezdtem magam csúfítani, hátha nem kell ezeket a pillantásokat elviselnem. Sikerült, ijesztő lettem, de így is volt, aki ezen átlátott. Valahogy a kisugárzásom, amit a házasságomban nagyon értékelek, nem volt eltüntethető így sem. Ez is elmúlt, kinőttem, helyre tettem, de sokszor veszem észre magamon, hogy lehasítanám a szexuális tárgy mivoltom, ha tehetném, és csak akkor vetetném észre, csak azzal, akivel, akinek én akarom. Ez egyébként totál természetellenes. Jó lenne egészséges módon megélnem ezt is.

Talán egyszer megküzdök ezzel is, annyi mindennel sikerült már.

A testem, ami a férjemé.

A testem, ahogy én sem, nemcsak hozzám tartozik, megosztom a lányommal és a férjemmel.

Ő sokmindenben kivétel, és a testem is máshogy volt, van vele, mint a korábbi kapcsolataimmal. Vele nem a legjobb fizikai formámban ismerkedtem meg. Általában, ahogy lenni szokott, vékony voltam, mikor összekerültem a partnereimmel, és amint elkezdtem magam rosszul érezni a kapcsolatban, meghíztam.

Vele 2 ruhamérettel nagyobb alakomban találkoztam, és mellette tudtam visszafogyni. Valahogy hozta magával, hogy nem voltam kiéhezett (milyen ideillő kifejezés 🙂 ) . Emúlt a szeretetéhségem, mert ő úgy tudott szeretni, amikor szeretett, ahogy nekem ez a nagykönyvben megíródott. Hozta magával a testi változást. Azóta ezt tartom. Nekem személyesen fontos, hogy olyan test legyen mellette, ami neki a legjobb. Félreértés ne essék, nem görcsölök, ő nem támaszt elvárást, nem volt gond sosem a hízásból, ez nekem olyan, mint mikor a kedvenc ételét főzöm, szeretek neki ezzel is örömet okozni. A csavar az egészben, hogy ha több rajtam a kiló, többet ér hozzám fizikálisan. Mókás. Ugyanazokat szereti bennem, amit én is, ebben nagyon egyezünk. Szeretem, ha az övének is érzem a testem, szeretek így is hozzá tartozni. És ő az egyetlen az életemben, aki sosem kritizálta, vagy bántotta (semmilyen módon). Szereti, hogy pici, nem magas, kicsi kezeket, lábakat, csodálja az erejét, és értékeli az esztétikáját. Tulajdonképpen szebb és jobb az a testem, ami a férjemé, mint az, ami a sajátom.

A testem, ami a lányomé

Ez a leghektikusabb és leggyorsabban változó, biológiai okokból. Azt hiszem nem kell kifejtenem, milyen gyors és nagy változások alakultak közben, utána és most. Hordozott, bizonyos szempontból megszűnt az enyém lenni, a várrandósság utolsó heteiben csak arra tudtam gondolni, kapjam már vissza! Szeretném visszakapni a helyemet magamban. Aztán szolgált és táplált, szolgál most is. Alanyi jogon szép, nincs megkérdőjelezés a gyerekem felől. Az anyatestemhez hozzá lehet bújni, meg lehet ütni és harapni, mert ez most még egy feltétel nélkül elfogadó test, ami ad, szeret, ölel, segít, neki is maga a biztonság. Nagyon magasztos, a szó igazi értelmében, akármilyen teátrálisan hangzik is. És közben nem veszed észre, mert a testednek ez nehéz, sokat követel, olyan fájdalmak és terhek elviselését, amit eddig nem tudtam elképzelni. Hogy akkor se lehet pihenni, ha fáj, ha összeesne, ha elbújna. Képes ez a test a végletekig és a végtelenségig elmenni, hogy tegye anyatest dolgát, amíg erre van szükség. Az anyai testem most sem az enyém, talán ebben továbbra is hordozó, amíg szükség van rá. Nem csodálom érte, erre nincs időm, de remélem meg tudom neki majd köszönni ezt a kitartást.

Hát így. Ez a testem, ez vagyok én. Nem csak hús, vér és szexus meg kilók, hanem annál sokkal, sokkal több.